A kinti csatazaj lassan alábbhagyott és tikkasztó csend telepedett a városkára. A felkavart porszemek álmatagon keringtek a napfelkelte tompa fényében. A lány még mindig az utcát nézte, ahol a sok holttest között egy kisebb csoport gyülekezett. Vezetőjük szitkozódott, míg emberei fáradtan dőltek a templom falának. Mia visszább húzódott, nem akarta, hogy észrevegyék. Bizalmatlanul vizslatta az alakokat, akik megzavarták a halott város nyugalmát. Ásított egyet és fáradtan dörzsölgette véreres szemeit. Dülöngélve egy lavór vízhez lépkedett. A hűs nedűvel próbálta még ébren tartani magát. Vizes arccal, hosszú fekete, csutakos hajával álmatagon nézte a sarokban futó pókhálót. Kintről pár hangos parancsszó hallatszott, az idegenek indulni készültek. Rémülten tápászkodott fel a koszos padlóról, nem hagyhatta, hogy a reményt jelentő betolakodók itt hagyják. A hirtelen mozdulattól megszédült és a korhadt falnak dőlt, ami halk reccsenéssel válaszolt a közeledésre. Kint azonnal felfigyelhettek a zajra, mert a halk társalgás hirtelen abbamaradt. Mia már nem akart bujkálni, csak minél előbb kijutni… még mielőtt elalszik. Látása egyre homályosabbá vált, ahogy kábán lebotorkált a lépcsőn. Végletekig küzdött, hogy ne hunyja le szemeit. Különben jön… újra eljön, mint akkor, sok évvel ezelőtt…

Tovább..