A kinti csatazaj lassan alábbhagyott és tikkasztó csend telepedett a városkára. A felkavart porszemek álmatagon keringtek a napfelkelte tompa fényében. A lány még mindig az utcát nézte, ahol a sok holttest között egy kisebb csoport gyülekezett. Vezetőjük szitkozódott, míg emberei fáradtan dőltek a templom falának. Mia visszább húzódott, nem akarta, hogy észrevegyék. Bizalmatlanul vizslatta az alakokat, akik megzavarták a halott város nyugalmát. Ásított egyet és fáradtan dörzsölgette véreres szemeit. Dülöngélve egy lavór vízhez lépkedett. A hűs nedűvel próbálta még ébren tartani magát. Vizes arccal, hosszú fekete, csutakos hajával álmatagon nézte a sarokban futó pókhálót. Kintről pár hangos parancsszó hallatszott, az idegenek indulni készültek. Rémülten tápászkodott fel a koszos padlóról, nem hagyhatta, hogy a reményt jelentő betolakodók itt hagyják. A hirtelen mozdulattól megszédült és a korhadt falnak dőlt, ami halk reccsenéssel válaszolt a közeledésre. Kint azonnal felfigyelhettek a zajra, mert a halk társalgás hirtelen abbamaradt. Mia már nem akart bujkálni, csak minél előbb kijutni… még mielőtt elalszik. Látása egyre homályosabbá vált, ahogy kábán lebotorkált a lépcsőn. Végletekig küzdött, hogy ne hunyja le szemeit. Különben jön… újra eljön, mint akkor, sok évvel ezelőtt… … Mia már nem sírt, csak a füleit próbálta befogni, amennyire csak bírta. Bármennyire is nem akarta, a sikolyok és halálkiáltások így is utat találtak elméjébe. A rémálomszerű lények módszeresen, különös kegyetlenséggel végeztek a városka lakóival. A semmiből kerültek elő. A fiú egyetlen szavára az árnyak megelevenedtek körülöttük. A sosem látott szörnyek az emberek legbelsőbb félelmeit elevenítették meg, éles fogaikkal, hosszú karmaikkal, ocsmány csápjaikkal a végletekig kínozták áldozataikat. Bújócskázni akart, az emberek pedig értetlenül álltak a furcsa kívánság előtt. Ám a gyermek rendkívül meggyőző tudott lenni, és rémes seregével a maradék túlélőt hamar bujkálásra kényszeríttette. A szörnyek módszeresen fellelték a még élőket, majd szanaszét szaggatták őket. Mia már sírni sem bírt, csak halkan reszketett a törött szekrény törmeléke között. Az árnylények léptei kísértetiesen visszhangzottak a poros, vérszagú szobában. A maréknyi túlélő nagy része nem bírta idegekkel a halálos játékot és hisztérikus rohamok közepette szökkent ki fedezékéből, amivel hamar a szörnyek martalékává váltak. Ilyenkor a fiú különös, csalódott hangja hallatszott: - Ejnye, hát ez sem szeret játszani. Megérdemli a büntetést. Mia édesapja az utolsók között volt. Egy üvegcserép visszatükröződésében látta, ahogy kitör búvóhelyéről és valami éles eszközzel a fiú felé ront. Útját egy hatalmas lény állta el, ami két felső karjával megragadta a támadót, majd a vállába harapott. A férfi hosszasan visított, majd megkínzott teste a többi árnylakó közé lett vetve, akik módszeresen tépkedték le végtagjait. Mia amennyire tudott összehúzódott, próbálta kizárni tudatából apja hangját. Csipkedte magát, kezébe harapott, csak hogy fölébredjen. Hisz nem lehetett ez más, csak rémálom. A háttérben a fiú örömében tapsikolt: - Szép volt Chompy! Na lássuk, mindenkit megtaláltunk? Nem? Egy valaki még maradt? Hú, ez izgi, keressük meg együtt! A lány hallotta a két kis láb dobbanását a korhadt fán, majd a felé közeledő lépteket. Nem mert oldalra nézni, de érezte, hogy a takarást nyújtó törmeléket lassan félrepakolják és egyre közelebb kerülnek hozzá. Arcát egyszer csak valami nedves csáp érintette meg, amitől rémülten kapta fel fejét. Egy iszonyatos alak, elegáns frakkban közelített felé karmos ujjaival, miközben monoton hangon motyogott: - Add ide a szemeidet… Neked már nem lesz szükséged rájuk… - szörcsögte, aztán hirtelen megmerevedett. – Ez nem lehet… - húzódott hátrébb. A többi szörny kíváncsian, tömött felhőként gyülekezett a lány körül. Kitátott szájukból pengeszerű agyarak lógtak ki, vörös szemeik érdeklődve méregették utolsó játszópajtásukat. - Coppelius, megtaláltad? – hallatszott a fiú kiáltása. – Nahát, megvagy! – ugrott egyet örömében. Szőke haja kócosan tekeredett a fején, kék, mackós pizsamáján vércseppek pihentek. – Végre valaki, aki játszott is velem! – tapsikolt kedélyesen, majd maga mögé pillantott – Chompy! Van egy új barátunk! - Mia döbbenten nézte a vidáman ugráló fiút. Őszinte öröme mély dühöt ébresztett benne. – Mi a baj Coppelius? – kérdezte a gyerek a folyamatosan hátráló, frakkos rémet. A szörny zavarodottnak tűnt, opálos tekintetét nem bírta levenni a lányról. Szemeiben valami csodálathoz hasonló fény játszadozott. - Hagyj békén! Kérlek, csak hagyj békén! – sírdogált Mia, arcát tenyerébe temetve. - Látom már fáradt vagy. Békén hagylak most, ha megígéred, hogy legközelebb is játszol velem! – nyújtotta felé kezét a fiú. Mia hitetlenkedve nézett fel. Nem bírta elhinni, hogy az előtte álló, oly ártatlannak tűnő gyerekben ilyen gonoszság bújt meg. A fiú leguggolt és egészen közel hajolt hozzá: - Mia vagy, ugye? – kérdezte suttogva. A lány bénultan nézett rá, egy hang se jött ki a torkán. A fiú megpróbálta megérinteni az arcát, de a magas, többkarú szörny hirtelen mellette termett és maga mellé húzta. – Most mi van? – kérdezte durcásan a lénytől. – Csak egy ártatlan gyerek, aki szeret játszani! - A fiú arcán furcsa, gyerekhez nem méltó mosoly jelent meg. - Menjünk… - morogta az óriás. A fiú megadóan sóhajtott, majd felmászott őre nyakába. A szörnyek csalódottan folytak össze az árnyakkal. Utolsók között a Coppeliusként szólított lény tűnt el, még mindig mereven a lányt bámulva. A hatalmas, többkarú pedig elindult kifelé a gyerekkel, aki még utoljára megfordult: - Nemsokára újra eljövök hozzád! Ígérem!... … Mia az utolsó pillanatban kapaszkodott meg a szálkás korlátban, mielőtt lezuhant volna a lépcsőről. Egyre homályosabban látott, de még muszáj volt ébren maradnia. Sietősen ment végig az ismerős folyosón, következetesen kikerülve az apró szemétkupacokat, melyekből néhol csontvázak kandikáltak ki. Odaért az ajtóhoz és gondolkodás nélkül kinyitotta. Egy pillanatra elvakította a napfelkelte éles fénye, majd egy érdekes, rég nem érzett illat csapta meg az orrát. Reménykedve mosolyodott el. A szabadság illata volt ez.